Éppen 60 évvel ezelőtt a német autógyár amerikai kezdeményezésre úgy gondolta, ideje lenne kicsit frissíteni a palettát. Építettek is egy szuper járgányt – aztán majdnem csődbe ment miatta az egész cég.
A II. világháborút követő időszakban nem sok babér termett a BMW-nek az Egyesült Államokban. Ennek nem csak politikai okai voltak, egyszerűen a világ megváltozott, Amerikában már kevesen emlékeztek az 1930-as évek 328-as sportautójára.
Noha az ötvenes évekre (nem kis amerikai segítséggel) a német gazdaság ismét a fejlődés jeleit mutatta, a BMW nem sokakat érdekelt az óceán túlpartján ósdinak tartott modelljeivel.
Az osztrák születésű, New Yorkban élő Max Hoffman a kor egyik legbefolyásosabb autókereskedője volt. Annyi autót adott el, hogy pusztán a vásárlói visszajelzésekre hivatkozva képes volt autógyárakat rávenni új modellek gyártására.
Kéne egy roadster
Így kereste meg a BMW-t is, hogy ugyan csináljanak már egy roadstert, mert komoly, évi több ezres igény lenne rá az Egyesült Államokban. Ekkor született meg a BMW 501-esből és 502-esből az 507-es.
Mindez 1954-ben történt, amikor volt egy piaci rés a jó, de drága Mercedes-Benz 300SL, és az olcsó, de gyenge Triumph és MG sportautók között. A tervezéssel a bajorok Fritz Fiedler mérnököt bízták meg, hozzátéve, hogy ahol lehet, már kifejlesztett alkatrészeket használjon.
A karosszériáért eredetileg Ernst Loof felelt, de a tervei nem tetszettek Max Hoffmannak, akinek nyomására végül Albrecht von Goertzöt szerződtette a BMW.
Egy nem akármilyen befolyású ember
Azért gondoljunk bele, mekkora befolyása volt Max Hoffmannak! Persze nem csoda, hiszen ő forszírozta a már említett Mercedes-Benz 300SL „GullWing” modellt, aminek több mint 80 százalékát aztán Amerikában adták el, és ez lett a Mercedes első, Németországon kívül is széles körben sikeres modellje.
De Max Hoffmann volt 1950-1953 között a Volkswagen kizárólagos értékesítője az Államok keleti felén, ő volt az Alfa Romeo egyetlen importőre – a Giulietta Spider is neki köszönhetően született meg -, és a hatvanas évek közepétől ő vitte be az Egyesült Államokba a BMW-t is, egészen addig, amíg 1975-ben a bajorok meg nem vették tőle saját terjesztésre az üzletet.
Van ennél is durvább: az 1955-ös Porsche 356 Speedster sem született volna meg nélküle, ő javasolta, hogy készüljön el az eredeti 356-os egy olcsóbb, sportosabb változata.
Szóval amikor egy ilyen kaliberű figura győzköd arról, hogy érdemes egy modellt legyártani, akkor azt nagyon komolyan megfontolja még egy BMW is. Nem is lett volna semmi baj, a BMW 507 1955 novemberében annak rendje s módja szerint bemutatkozott a New York-i Waldorf-Astoria Hotelben, 1956-ban pedig elkezdték a sorozatgyártást.
Egy németektől meglepő fordulat
Max Hoffman javaslata az volt, hogy 5000 dollár környékére lőjék be az árat, ebben az esetben simán lehet számolni évi 5000 darab eladásával. Csakhogy a németek nem tudták tartani a gyártási költségeket (ilyen mondatot is ritkán ír le az ember…), aminek az lett a vége, hogy már a bevezető ár is 9000 dollár volt, amit később 10 500 dollárra kellett emelni.
Ez annak ellenére megpecsételte a modell sorsát, hogy a sztárok is imádták. Leghíresebb rajongója Elvis Presley volt, aki kettőt is vett. Hiába minden, a BMW 507 beleállt a földbe, eladásai egyszer sem tudták elérni a nagy riválisnak tartott Mercedes-Benz 300SL forgalmának 10 százalékát.
Az, hogy a BMW beleállt a földbe, nem túlzás, kis híja volt, hogy majdnem az egész vállalat ráment a kalandra. Gyakorlatilag minden egyes legyártott 507-es veszteséget termelt, ennek összege 1959-re elérte az évi 15 millió márkát. Nem csoda, hogy abban az évben le is álltak a gyártással.
A németek szerencséjére Herbert Quandt komolyy tőkeinjekciót nyújtott, a vállalat ennek (és az olcsóbb modelleknek, mint a BMW 700) köszönhetően megmenekült.Egy nem hétköznapi darab
Ami 60 éve átok volt a BMW-nek, az mára igazi áldás lett a gyűjtőknek, hiszen a BMW 507 igazi ritkaság. Most például a Sotheby’s árverez majd el egyet, méghozzá nem is akármilyen példányt.
Az első sorozatos, összesen 73 ezer kilométert futott, 51 évig egy tulajdonos kezében lévő darab szinte teljesen az eredeti példány. Első tulajdonosa egy frankfurti dohánygyárnak dolgozó Herbert Dinkheller volt, aki nem sokkal azután vette meg az autót 1957-ben, hogy az legördült a futószalagról.
Nem sokáig élvezte az autót, mert 1958-ban eladta, aztán nem sokkal később jött a harmadik tulajdonos, Hermann Beilharz, egy amatőr motorversenyző.
Hermann Beilharz az esküvője napján
A férfi több mint fél évszázadig ápolgatta az autót, amit leginkább a nyári hónapokban használt. Egészen 2014-ig az övé volt, akkor vette meg jelenlegi tulajdonosa.
Elég mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki a negyedik tulaj szeretne lenni, a szakemberek szerint 1,7 - 2 millió eurós leütési árat várnak.
(Fotó: rmsothebys.com)
Utolsó kommentek